A napokban némi baráti rábeszélés után beszereztem életem második legjobb tanítását. Ezúton is szpesöl köszönet Zsuska, hogy belerángattál. 🙂 Ok, csak hogy tisztázzuk az elején, hogy miről is írok: az első tanítás az volt, amit Apám utolsó óráiban éreztem. Hogy igazán éreztem. Megszűnt minden, kiürült a fejem és csak egyetlen, megfoghatatlan dolog vett körül. Mivel írni továbbra sem tanultam meg, mert csak rajzolgatni tudok, így ha képcsíkban szeretném átadni nektek azt az érzést, akkor ilyen lehetne:
Ma különösképpen nagy hálával tartozom aziránt, hogy az utolsó tanítását megértettem Apámnak, amit érző lélek, adhat a másiknak. A tanítást, hogy az életnek egyetlen értelme van: érezni a mélységeket.
A napokban sikerült fizikailag is átélni a mélységet, ugyanis 4000 méterről ugrottam ki egy helikopterből halálsikollyal a torkomban. Amit én nem is érzékeltem/hallottam, mert biztos annyira ösztönös volt és a saját életemhez való ragaszkodásomat nem tudtam tovább leplezni. Aztán következett 50 másodperc szabadesés 208 km/h-val, ami alatt végre teljesen kiürült a fejem és elvesztettem teljesen a félelmemet. Rájöttem nincs mitől/kitől félnem. (Természetesen nem fogok FRADI pólóban UTE kocsmába menni, mert hülye nem vagyok.)Azt hittem ez az érzés, majd napok múlva csökkenni fog és kinyerhetem belőle a tanítást, ha hagyom ülepedjen a fejemben. De nem így történt. Még mindig ezt érzem:
Nem vagyok guru, sem zen, csak egyszerűen ezt gondolom: a mélységekbe való zuhanást csak akkor tudjuk feldolgozni, ha van elég hitünk abban: túléljük azt. Lehet ez önmagunk mélysége vagy a múlt mélysége is, de az elme ejtőernyője nyílni fog, ha bízol benne.
Köszönöm Szőlő, soha senki mással nem ugranék, csak veled. Ugrani jó